Az olasz divat története

Előző

Monzában nyílt meg a híres kiállítás - Bellissima, l'italia-alta moda. 1945-1968

olasz

olasz

Olena Stafjeva

Újságíró, divatrovatvezető. Különböző időpontokban dolgozott a Vogue-nak, a Harper's Bazaar-nak, az Elle DeLuxe-nak és az "Expert" üzleti hetilapnak.

Bellissima, l'italia-alta moda kiállítás nyílt Monzában. 1945-1968 ("Bellissima. Olaszország nagy divatja. 1945-1968"). Olena Stafjeva látogatott el, hogy értékelje a kurátorok erőfeszítéseit, és jobban megértse a nagy olasz alta moda jelentését.

Monza, amelyet addig a pillanatig kizárólag egy versenypályával asszociáltam valahol Milánó mellett, egyrészt gyakorlatilag Milánó egyik kerülete, másrészt rendkívül festői szépségű, gyönyörű parkkal és a Palazzo Realival, ahol a kiállítás is volt. található. A királyi palotát Mária Terézia alatt kezdték építeni, Napóleon alatt folytatták és I. Umberto alatt fejezték be - itt, ebben a parkban, közvetlenül a palota ablakai alatt lőtte le Gaetano Prolomy anarchista.

A palotát régóta restaurálják, a restaurálás már majdnem kész, és itt, a csodálatos klasszicista termekben, finom mályvacukor színű faragványokkal és stukkókkal került elhelyezésre a kiállítás. Nem ez az első nyilvános megjelenése: előtte csaknem hat hónapot töltött Rómában, a Zaha Hadid által épített MAXXI modern művészeti múzeumban. Ott voltam, nagyon szerettem volna írni róla, de különböző okok miatt nem, és most nagyon örülök, hogy van okom rá.

Az ok pedig egészen teljes, mert a kiállítást Hadid futurisztikus teréből nem lehetett észrevehető változtatások nélkül átvinni a klasszikus palotatermekbe. A kiállítás szekciói ugyanazok maradtak - "Kozmosz", "Egzotika", "Fekete-fehér", "művészet" és mások -, de felfogásuk sokat változott. Ha a MAXXI-ban egy hatalmas betoncsarnokban helyezték el a próbababákat egy hosszú hullámzó kifutón egyetlen oszlopban, akkor ittcsoportokba verődve álltak a csarnokokban, és egy enfiládon kellett átmenni, hogy az egész kiállítást lássák. Természetesen egy olyan kiállításon, amelynek célja, hogy bemutassa, hogy a háború utáni olasz divat ugyanolyan úttörő volt, mint a háború utáni olasz művészet, Hadid terei sokkal jobbak voltak, mint a palotai belső terek, de annál érdekesebb volt látni, ahogy a kurátorok Stefano Tonchi, Maria Luisa Friza és Anna Mattirolo - megbirkózik a feladatukkal.

A kiállítás neve - Bellissima - Luchino Visconti azonos című filmjére utal Anna Magnanival, illetve a Cinechitta stúdió rövid ideig tartó háború utáni világhírére, amikor "Hollywoodnak" nevezték. a Tiberisben". Sok hollywoodi sztár forgatott ott, köztük Kim Novak, Ingrid Bergman és Ava Gardner. És az új olasz divat bizonyos mértékig pontosan a viselésének szükségessége körül alakult ki. Ez nagy lökést adott az olasz gyártásnak – a Palazzo Reale kiállításon az olasz textileknek szentelt részleggel bővült, amelyet máig sikeresen gyártanak – Agnonától Marzottóig. A hatalmas galéria tele van kirakatokkal történelmi szövetkatalógusokkal, gyártók reklámprospektusaival, divatfotózásokkal és olyan darabokkal, amelyekből fotózási ruhákat varrtak. Rómában ilyesmi nem volt. Ugyanez történt a hímzőműhelyekkel – mint például a Pino Grasso Ricami –, amelyek munkáinak mintái itt is megszaporodtak.

A kiállítás főtámogatója, a Bvlgari még Monzában is frissítette a szüreti ékszergyűjteményt Milánóhoz képest. Természetesen Rómában és Monzában is voltak híres Serpenti karórák, ritka példányok formájában az 1940-es évek végétől az 1960-as évek végéig. Például Monzában most megtekintheti az 1967-es Serpenti csodálatos szépségét, ahol a kígyó minden pikkelyét többszínű zománc borítja, a szeme pedig sárga gyémánt. De ez itt csodálatos – egy parure 1968-ból (nyaklánc, gyűrűés egy karkötő) aranyból, ametisztekkel, citrinekkel és gyémántokkal. Egy magángyűjteményből származó dolgok, amelyek nem Rómában voltak, itt egyszerűen kozmikusnak tűnnek. Szabálytalan formájú rombuszok alkotják, még modern szemmel nézve is rendkívüli merészséggel nyűgöznek le.

Serpenti óra, Bvlgari, 1965 Elsa Martinelli a Bvlgari ékszerekben. Róma, 1964 Serpenti óra, Bvlgari, 1967

De ha a "divat és mozi" téma meglehetősen hagyományos, akkor a "divat és modern művészet" téma most rendkívül aktuális, mert a divat közelebb akar kerülni a művészethez. És itt taníthat valamit az olasz alta moda. A háború utáni Olaszországban – a lerombolt ipar és mindenből hiány – a művészet, a design és a divat rohamosan fejlődött, a szegénység és az általános összeomlás hátterében. Ekkor jelent meg Victor Vasarelli híres op-artja, az absztrakcionizmus a ZERO csoport – Lucho Fontana, Piero Manzoni, Paolo Scagi, Bruno Munari – és a következő generációban az Arte Povera csoport stílusában. Olaszország ezután az európai modernizmus élcsapatává vált. Egyszerre érdekes és tanulságos látni, hogy ez a forradalmi, baloldali és radikális, mindenfajta dekorativitást elutasító művészet hogyan befolyásolt egy olyan tisztán dekoratív dolgot, mint a divat.

Germana Marucelli ruha

Roberto Capucci

A legelső szobában Mila Sch?n tökéletes minimalista elefántcsont kabátjában egy manöken áll Lucho Fontana híres szabású vásznak hátterében, és a hátán lévő mély ránc ugyanezeket a szabásokat tükrözi. Ezután Paolo Scagia piros és kék kockái törődnek meg Roberto Capucci piros, fekete és fehér műanyag négyzetekből készült ruhájában. Skedgy kézzel festette a szomszéd szobában látható Germana Marucelli shantung selyemruhát (Susie Menkes maga is bevallotta, hogy még sohasoha nem hallottam Germana Maruchelláról erről a kiállításról). És így minden teremben: a háború utáni olasz modernizmus egy-egy alkotása szembekerül a háború utáni olasz nagydivat néhány alkotásával.

LÁTNI, HOGY EZ A FORRADALMI, BAL- ÉS RADIKÁLIS MŰVÉSZET, AMELY MINDEN DEKORATIVITÁST ELUTASÍTOTT, HOGY BEFOLYÁSOLT EGY AZ ILYEN PUSZTÁN DEKORATÍV DOLGOT, MINT A DIVAT, EGYSZERRE ÉRDEKES ÉS INTELLIGENS

És itt el kell mondanunk, hogy bár Zaha Hadid építészete jobban illeszkedik a modernitás gondolatához, és az egyetlen pódium, ahol a próbababákat és a műtárgyakat helyezték el, nagyon hűvösen kitalált, de a az ottani művészet minden tekintetben egy kicsit elveszett a ragyogó divat között. A Palazzo Reali termeiben pedig a műtárgyak és az esztétikailag összefüggő ruhadarabok elkülönültek a próbababa sor többi részétől, és ez az egész kontextust világosabbá tette. Így a kurátorok teljesen megbirkóztak a kihívással egy palota formájában.

Ennek a kiállításnak nem csak abban rejlik az értéke, hogy sok új nevet tanulhatsz meg – Germana Marucelli mellett a kozmikus Emilio Schuberth, a Fontana nővérek, Fernanda Gattinoni, Renato Balestra, Sorelle Botti, Simonetta és majdnem egy tucatnyi másik olasz ház mára feledésbe merült. A korszak olasz divatjának hihetetlen gazdagsága csak az első, legfelszínesebb tudás, amit elveszel belőle.

Két Valentino ruhát viselő modell. Fotó: Federico Garolla. Róma, 1958 Fontana ruha

A második ütemben sokkal privátabb dolgokat vesz észre. Például látja Valentino piros ruháját 1959-ből, amelynek krinolinját terjedelmes rózsák bélelik, vagy halványzöld vállú tóga ruháját 1968-ból, amelyet Jacqueline Onassis viselt, és megérti, hogy Valentino Garavani olasz divat szerint jelent meg – a színpad teljesen kész , kristálytiszta és nemes stílusával, és több mint fél évszázados pályafutása ótaalig változott.

De a legérdekesebb számomra személy szerint a háború utáni olasz és francia divat összehasonlítása volt, ami itt óhatatlanul is felmerül. Ha a franciáknak megvolt a párizsi sikkejük, a szalonjaik, a Belle ?poque-juk, a bohémjük, a Diorjuk és a Balenciagájuk, az olaszoknak egészen más volt. Volt dolce vita és dolce far niente, híres mediterrán üdülőhelyeik csillogással és egyben kikapcsolódással, és ami a legfontosabb, sartoriáik - kis műhelyeik és műhelyeik szabókkal, takácsokkal, cipészekkel és a legmagasabb szintű kézművesekkel.

Fotó: De Pasquale Antonis, 1946 Salvatore Ferragamo szandál, 1955

A francia divat formálisabb, ünnepélyesebb, szertartásosabb volt. Az olaszok viszont megtalálták a kiemelkedő couture technikák (itt a francia szót használjuk) egyedülálló kombinációját az örömteli mediterrán derűvel. Éppen ezért tőlük jelenhetett meg olyan, mint Irene Golitsina pijama palazzo ("palota pizsamája") - mellesleg abszolút modern.

Kétségbeesett csillogás és egyben a mindennapi élet könnyedsége – ez az a jellegzetes kombináció, amely a háború után alakult ki az olasz divatban, és ez lett a fő jellemzője. Ezekből a pazar pizsamákból, a fiatal Lagerfeld által készített geometrikus fekete-fehér Fendi nerckabátokból, Roberto Capuccia manierista futurizmusából és Germana Maruchella kifinomult teatralitásából aztán minden kinőtt - Gianfranco Ferrtől? a Pradának és a Guccinak a Dolce & Gabbana. És reméljük, hogy még sok nőni fog. Az olasz divat jövője nem lehet kevésbé izgalmas, mint a múltja.

Fotó: Ugo Mulas. Velence, 1966 Germana Marucelli ruha Fotó: Ugo Mulas, 1958 Fendi

Következő

Olvassa el tovabba: